Melegségem története a Civil Rádió érzékenyítő programsorozata, amely személyes történeteken keresztül mutatja be az LMBTQI közösség sokszínűségét és valós mindennapjait. A projekt célja, hogy eloszlassa a gyűlöletkampányokból táplálkozó tévhiteket, és közelebb hozza egymáshoz az embereket.
Az alábbiakban a műsorokhoz kapcsolódó cikkek és hanganyagok érhetőek el.
A sorozatot a Háttér Társaság támogatja az „Emberek vagyunk, nem propaganda” program keretében.
„Újra és újra el kell mondani, ki vagyok” – A melegség önelfogadásának láthatatlan útjai…
„Amikor kimondom, hogy meleg vagyok, nem csak saját magamat szabadítom fel – a külvilág is kap egy esélyt arra, hogy megváltozzon.”
Egy #rétegesen vállalt történet: identitás, félelem, vállalás és közösség egy olyan társadalomban, ahol az előítéletek továbbra is meghatározó erőt képviselnek.
„Nagyon keveset tudunk valójában arról, hogyan élnek együtt meleg párok” – mondja a Civil Rádió műsorában Szabó András. A stúdióban két vendég ül vele szemben: Faix Pruckner Csilla és Rózsa Krisztián, akik az elmúlt években az LMBTQI-közösség pszichológiai támogatásának egyik kevéssé ismert, de meghatározó szakmai vonalát építették fel Magyarországon. A beszélgetés finoman indul, de már az első percekben kiderül: a melegség megéléséről olyan mélységben beszélnek, ahogy az a hazai nyilvánosságban ritkán hangzik el.
Csilla azzal kezdi, hogy több mint öt éve foglalkoznak az LMBTQI témákhoz kapcsolódó pszichológiával: „Egyrészt a meleg párok gyerekvállalásával, másrészt párkapcsolati kérdésekkel, harmadrészt a teljes identitásfolyamattal. Azt éreztük, hogy olyan terület ez, ahol rengeteg a tévhit, és nagyon kevés a valós tudás.” A beszélgetésből kiderül, hogy a két pszichológus korábban a Háttér Társaság önkénteseiként dolgozott, és egyik első meghatározó élményük az volt, amikor fiatalok vagy épp középkorú felnőttek telefonon hívták őket éjszakánként, hogy tanácsot kérjenek: vajon „ami bennük van”, az valóban melegség-e.
„Ez egy rejtőző világ” – mondja Csilla. – „Rengeteg kritika, beszólás éri a meleg embereket, de valójában nagyon keveset lehet tudni arról, hogyan élnek, hogyan gondolkodnak, hogyan jönnek rá saját magukra. Sokan úgy beszélnek róluk, hogy egyetlen valódi meleg emberrel sem beszéltek életükben.” Krisztián ehhez hozzáteszi: „A személyes kapcsolatok ereje mindent átír. Aki megismerkedik egy meleg emberrel, és barátként vagy családtagként látja, annak egészen más lesz a viszonya a témához. Ez a legnagyobb tény, amit a kutatások is alátámasztanak.”
A beszélgetésben világossá válik, hogy már az identitás fogalma is sokkal összetettebb, mint az a társadalmi diskurzusból sejthető. „A társadalom úgy gondolkodik, hogy valaki vagy meleg, vagy nem” – mondja Krisztián. – „De ez sokkal bonyolultabb. Van a viselkedés – hogy kivel él valaki, hogyan kapcsolódik. Van a vágyak világa – hogy kikhez vonzódik valójában. És van az identitás – hogy milyen címkét használ magára. A három nem mindig esik egybe. Van, aki vágyik azonos neműek iránt, de nem meri megélni. Van, aki megéli, de nem nevezi annak. És van, aki egyszerűen nem tudja, ki ő.”
András ekkor azt kérdezi: „Na de akkor mikor mondhatjuk valakire, hogy meleg?” A válasz hosszú, lassan kibomló és tele van emberi finomsággal. „Majd az egyén eldönti, hogy melyik címkét érzi magáénak” – feleli Csilla. – „Mi nem mondhatjuk meg. Aki felhív minket a Melegvonalon, annak sem azt mondjuk, hogy igen vagy nem. Segítünk abban, hogy biztonságban tudja végiggondolni a saját érzéseit.”
A beszélgetés legmegrázóbb része akkor érkezik el, amikor a coming out folyamatáról esik szó. A műsorvezető szerint sokan úgy látják, ez afféle „egyszeri nagy vallomás”, mint amikor az ember bejelenti, hogy új munkahelyre megy. Csakhogy ez koránt sincs így. „A coming outot megelőzi egy önmarcangolós szakasz” – mondja Krisztián. – „Van, akinél ez néhány nap, van, akinél évtizedek. És amikor valaki végre eljut oda, hogy elmondja valakinek, akkor nagyon nem mindegy, kinek mondja.”
A pszichológusok hosszasan beszélnek arról, miért olyan kritikus az első személy, akinek elmeséli valaki a melegségét. „Ha az első reakció rossz, az évekig meg tudja törni az önelfogadást” – mondja Csilla. – „Láttunk olyat is, hogy valakitől annyit kérdeztek vissza csodálkozva: biztos vagy benne? – és ez teljesen visszavetette. Amikor nincs stabil identitás, akkor az első reakciók formálják, hogy az illető el meri-e hinni, amit magáról gondol.”
A coming out pedig – hangsúlyozzák – nem lezárt élethelyzet. „Újra és újra meg kell tenni” – mondja Krisztián. – „Munkahelyen. Új baráti társaságban. Új kapcsolatban. Szomszédnak, orvosnak, főnöknek. Mindig mérlegelni kell: biztonságos vagy sem? Megéri vagy sem? És ez az állandó mérlegelés maga a kisebbségi stressz.”
Amikor a műsorvezető megemlíti, hogy sokan teljesen egyedül élik meg ezt a folyamatot, Csilla bólint: „A magány a legnagyobb teher. Magyarországon nem úgy van berendezkedve a társadalom, hogy könnyen lehessen támogatást találni. Az ember nem mindig tudja, kinek merjen beszélni erről. Ezért mondjuk mi is mindig: ne maradjanak egyedül. Hívják a Háttér Társaságot, keressenek közösséget, menjenek el egy Pride-eseményre. Vannak biztonságos terek, csak sokan nem tudnak róluk.”
A beszélgetés végére egyfajta csendes, mély megértés épül fel a stúdióban. Nem csupán arról van szó, hogy a melegség nem „választás”, hanem élethelyzet, hanem arról is, hogy az önelfogadás útja minden ember számára egyedi és törékeny. Krisztián összegzi talán a legszebben: „A legtöbbet az tesz a melegek elfogadásáért, ha egyre többen mernek felvállalni magukat. De ehhez biztonság kell, közeg kell, és az, hogy a társadalom is változzon. Valahol mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy valaki biztonságban merjen önmaga lenni.”
A beszélgetés így nem csupán egy témáról szól, hanem arról a láthatatlan útról, amelyet sokan bejárnak nap mint nap Magyarországon. Azokról a pillanatokról, amikor valaki először csak magának mondja ki: „talán más vagyok”, majd évekkel később egy családtagnak, majd még később a világ felé is. És arról az erőről, amelyet nem lehet elvenni tőlük – azt az erőt, amikor valaki már nem mások elvárásai szerint él, hanem végre a saját életét kezdi el.
