Kalmár Lacinak…

„Csak áthaladunk ezen a világon.
Megfigyelni, tanulni, gyarapodni, szeretni jöttünk.
És megyünk vissza oda, ahonnan jöttünk.”

Kalmár László 1944-2012

Pedig hetente kérdeztük a Gézát, hogy jössz-e már kifele a kórházból folytatni a Hátizsákot és kivenni belőle a jó kis Rock & Roll zenéket a Forgószínpad utáni Party-ba. De neked sietős volt felmenni a mennyországi rádióba és ott megújítani a civilrádiózást. Persze előbb-utóbb mi is követünk majd és akkor együtt csinálunk remek, ütős bulikat. Lemegyünk még a pokolba is, oda is kell a jó rádió, s talán – mondják – a társaság is jobb.

Azt ne hidd, hogy olyan könnyű innen nyom nélkül eltűnni. Valaki csak fölveszi a hátizsákodat s tovább hirdeti, hogy jobb a természetet járni, mint a plázákat. A Rock & Roll meg örökké él – megmondtuk elégszer.

Most, hogy nem jössz többet, jönnek a képek. Érdekes, hogy elsőnek Kunbábony ugrott be. Ennek is már 10 éve. Mikor négyen egy szobából képeztük tovább magunkat és vázoltuk fel a többiekkel azokat a rádiós jövőképeket, amikből máig sem lett semmi. Hoztad a gyógyfüves pálinkát és a gombarecepteket, s kínáltad vele Radó Lacit meg Privigyei Csabát.  Utóbbi szép emlékű zöld embereink egyike, aki jó műsorokat csinált de társak hiányában elment a CR-tól a Humusz-on is túli zöld homályba. Neki és nekünk te mutattad  – kiszállítva minket az autóból – a kunsági szikes puszta valamely ritka növényét (talán csenkesz vagy sziki üröm?), mire Csaba egy épp arra suhanó gyurgyalaggal vágott vissza.

Aztán persze visszatértünk az egyetlen Fő utcai stúdióba és a tervek helyett műsorálmainkat igyekeztünk megvalósítani, hiszen mégiscsak erről szól a rádiózás. Míg te bedolgoztál a Rolling Stones sorozatunkba, mi a 11 részes Szubjektív történelem műsorodba szivárogtunk be egy-egy komolytalan jelenettel vagy zeneszámmal. Azt hittük rólad szólnak az epizódok, de most hogy az újbóli leadás előtt hallgatom, több volt benne a történelem, mint az önéletrajz. S ahhoz képest, milyen ocsmányra sikeredett a XX. század, a te életed s a műsor is – szerencsére – sokkal vidámabb lett.

Hát igen. Sokszor mondogattam én is, hogy a CR olyan, mint egy közösségi klub, s az odajárók között egy kölcsönös adok-kapok folyik. Amolyan nem érték, hanem pénz nélküli árucsere kultúrából, zenéből, gondolatokból, ötletekből, vidámságból s ha kellett vigaszból. De valahogy veled többször kooperáltunk. Talán mert nagyon szíveket megcsavaró, emlékeket kivarázsoló dalokat, kuplékat tudtál a hátizsákodból elővenni, s hozzájuk egy-egy történetet tapasztani. És azért is, mert talán elsőre nem értették az akkor még szóbeli szinopszisodat, s önálló időt nem kaptál, ezért örök lelkesedő Radó Laci engem is meggyőzött, hogy majd leadjuk a mi műsorainkban. Így volt ez a Szubjektív történelemmel, később a Rádiótörténeti epizódokkal de a Rock & Roll Party-val is.

Voltak persze nehézségek is, hiszen a rádiózás csínjai-bínjai torkon ragadják az embert különösen a közösségi rádiós viszonyok ingoványában. Már az egykori polg. szolg. technikusok bérét sem tudta kitermelni a CR, így a nyugdíjbamenetel után megtanultad a hangvágást, persze a durvát, a finomításokkal nem bajlódtál, hiszen hadd hallja a hallgató, hogy itt egy önkéntes civil bagázs működik, nincs helye nagyképű profizmusnak. Az otthoni kompjuter-hangkártya-kondenzátor mikrofon egység sem volt képes kiszűrni az SZTK protézis torzította hangokat, ezért nekünk kellett leadható formába gyúrni a beszéd-zene hangszinteket, hogy az értékes tartalom eljusson a hallgatókig. Nyilván tudtad, hogy egy-két kolléga fanyalgott, de ez részben a szakmai féltékenységnek, részben annak tudható be, hogy csak elvi síkon hangoztatták a „hangot adunk a civil hangtalanoknak (selypítőknek, dadogóknak, raccsolóknak)” szlogent, de a gyakorlatban már nem nézték jó szemmel.

És ott vannak még a nagyobb ünnepek előtt sebtében készített műsorok képei. Húsvét, Mikulás, Karácsony, Szilveszter. Verseket, vidám sztorikat, archív felvételeket és effekteket lapátoltál, lapátoltunk össze, hogy rádióshoz méltó műsorokkal ünnepeljünk. Diák gyakornok, óvodás kisgyerek, nyugdíjas turista és persze a fizetett stáb hangjait használtad fel, hogy a változatosság beszédhangban se szenvedjen csorbát. Karácsonykor ettük a bejglit, szaloncukrot, szilveszterkor kocsonyát hoztál és gyógyfüvest, szólt a Rock & Roll. CR-ós partikon vörös bort ittunk és gombával töltött gombával kínáltad a nem csupán vega kollégákat. (Titkon azt remélem, hogy a színes történelmi és társadalmi környezetbe ágyazott gombarecepteket egybefogó könyvedet utólag valaki befejezi és kiadja Radó Laci illusztrációival.)

Laci, az jut az eszembe, hogy talán többet mehettünk volna túrázni itthon is, meg Erdélybe., külhoni tájakon. Csinálhattunk volna riportokat s ottani zenékkel összekeverni. Megkérdezni, hogy ők hogyan ünnepelnek? Ja, hogy te csináltál is ilyet és nem került adásba? Csak semmi sértődés.

Az égi rádióban más magyarokkal csak létrejön a nyelvi közösség, s akkor ha ott megszólalsz,  lehetsz ott is – Móricz Zsigmond szerint – a nemzet munkása. Ha kérdezik ki ő, meséld el nekik és szóljon a Rock & Roll…

 Géczi Gábor, 2012. május 31.

 

Kategória: Nincs kategorizálva | A közvetlen link.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Ruzsa Viktor szerint:

    Szép, és Kalmár Lacihoz méltó búcsúztatás.
    Eszembe jutott egy régi, talán három évvel ezelőtti hétfő éjszakai beszélgetés, amikor Silviussal valami olyasmiről beszélgettünk 1.5 Hold című műsorában (ő odabent a stúdióban, én idehaza telefonon keresztül), hogy elképzelhető, hogy a rádióhullámokat valahol a világegyetem egy távoli pontján több ezer év múlva majd felfogják, tehát amiről mi itt beszélgetünk, valahol valaki majd hallani fogja. Ha ez így van, márpedig miért ne lehetne így (ismervén a fizika törvényszerűségeit), akkor Laci hangja is eljut valahová, ahol szívesen hallgatják. Úgy legyen!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.